Nincs még egy olyan emlősállat a Földön, melynek evolúciója olyan alaposan tisztázott volna, mint a lóé.

Ez az evolúció mintegy hatvanmillió évet vett igénybe, és két kontinensen-Eurázsiában és Amerikában-ment végbe, hol párhuzamosan, hol külön-külön. Ez a fejlődés nem volt egyenes vonalú és töretlen, számtalan vakvágányon is futott. Melyek zsákutcába vezettek. A fővonal azonban végül mégiscsak elvezetett a mai lófélékhez. Az egész fejlődési folyamatnak lényegében három fő vonása volt:

·      A testnagyság növekedése,

·      A lombevésről a fűevésre való áttérésnek megfelelően megváltozott fogazat.

Az ősemlősökből a lófélék irányába fejlődött első állat a patások „előfutárja” a Phenacodus volt, mely a paleocénban kb. 60 millió évvel ezelőtt jelent meg. Koponyája még elég primitív volt, fogazatában a ragadozókéra emlékeztető szemfogak és gumós zápfogak fordultak elő. Testnagysága és alkata rókaszerű volt, mindegyik lábán öt-öt ujjal, szinte talpon járt (mint a húsevők), lábvégein viszont apró patácskák voltak. Belőle alakult ki az eocénban, kb. 55 millió évvel ezelőtt egy 20-25 cm marmagasságú őslóféle, a Hyracotherium Európában, illetve Eohippus Amerikában. Mellső végtagjai négyujjúak, a hátulsók háromujjúak voltak, és elülső lábain az első, a hátulsókon viszont már az első és az ötödik ujj is elcsökevényesedett, és csak a bőr alatt tapintható apró csont formájában maradt fenn.

A testtömeget elsősorban a középső ujj hordozta, a második és a negyedik ujj is érte azonban a talajt és viselt némi tömeget. A fogazatban a szemfogak kisebbedtek, bár az előzápfogak még mindig gumósak voltak, a zápfogak gumói fokozatosan zománcredőkké alakultak át. Ez már vitathatatlanul növényevő fogazat volt, sőt a fűevésre valóáttérés kezdeteit is mutatta.

A lóevolúció következő láncszeme az oligocénban körülbelül 35 millió évvel ezelőtt kialakult Mesohippus. Ennek marmagassága már 60 cm körüli volt, és alkatával is jóval közelebb állt a mai lovakhoz, mint a korábbi formák. Minden lába háromujjú volt, és fogazata is fejlődött. Az első kivételével már előzápfogai is hasonlók lettek a zápfogakhoz. A késő oligocénkori Miohippus is hasonló hozzá, csak valamivel nagyobb testű.

Eddig a pontig a lófejlődés az amerikai kontinensen zajlott, kivéve a Hyracotherium vakvágánynak bizonyult oldalágát. A Miohippusból a miocénban körülbelül 25 millió évvel ezelőtt kialakult Anchitherium és származéka a Hypohippus elérte Európát, de itt nem fejlődött tovább, ahogyan a dél-amerikai Thaotherium sem. A fővonal továbbra is Amerikában haladt, a miocén elején kialakult Parahippus, illetve az ebből a középmiocénben kifejlődött Merychippussal. Ez utóbbi alapvető változást jelentett a lóevolúcióban: a végleges áttérést a lombevésről a fűevésre. Ez a gumók végleges eltűnése mellett a zománcredők teljes kialakulását és közeik cementtel való kitöltődését-megerősítését- és a fogak koronájának magasságbeli növekedését jelentette. Ettől kezdve a lófélék fogazata már csak jelentéktelen változásokon ment keresztül. A Merychippus testalkata még közelebb állt a modern lovakéhoz, a legnagyobb egyedeinek testmagassága az egy métert is elérte. Bár még ez az őslóféle is háromujjú volt, középső ujja annyira kifejlődött, míg a többi annyira elcsökevényesedett, hogy nyugalmi állapotban csak a középső érte a talajt, a két szélső csak gyors mozgás esetén működött közre rugóként.

Az előbbiből fejlődött ki a pliocénban (mely körülbelül 10 millió évvel ezelőtt kezdődött és egymillió évvel ezelőtt ért véget) a Hipparion és a Neohipparion, az előbbi még Európába is eljutott, ahol a Stylohipparion alakult ki belőle. Ezek azonban csak a fejlődés oldalágának bizonyultak, és a korszak végére ki is haltak. A fejlődés fővonalát Amerikában a Pliohippus képviselte, mely az első egyujjú ló volt a Földön. Ennek egyes formáin csökevényes mellékujjak is előfordultak, a fejlettebb Pliohippus fajokban viszont a mellékujjakra már csak a bőr alatti, elhegyesedő végű, halcsontszerű csontok emlékeztetnek a lábközépcsontok két oldalán, akárcsak a mai lovakon. A Pliohippus koponyája is nagyon hasonlít az Equus-koponyákhoz, csupán a hangsúlyozott, arci bemélyedések különböztetik meg tőle, fogazatában pedig az erősen hajlott, felső zápfogak.

A Pliohippusból az Equus (ló) nem (genus) a pleisztocénben alakult ki Észak-Amerikában, ahonnan Dél-Amerikába és Európába is rövidesen eljutott. Míg azonban Észak- és Dél-Amerikában a korai holocénban kihalt, Eurázsiában sikeresen fejlődött tovább, és hamarosan négy alnemre bomlott, melyek közül az első kettőből háziasítottak:

·      Equus(valódi lovak)

·      Asinus(szamarak)

A mai lófajták kialakulása:

Láthattuk milyen élettani változásokon mentek keresztül a vándorló őslovak a nagymértékben különböző éghajlati és természeti viszonyok hatására.

Az eltérő hőmérséklet, táplálék, földrajzi viszonyok hatására alakultak ki az egymástól lényeges vonásokban különböző telivér, melegvérű, hidegvérű és póni változatok.

E négy fő változat egymás közti keresztezésével alakult ki az a nagyszámú lófajta, mely ma is benépesíti Földünket. Ezek a fajták tehát az emberi tenyésztőmunka eredményeként jöttek létre, melynek legfőbb célja egy-egy adott hasznosítási módnak jobban megfelelő ló „kialakítása” volt. De emellett a mindenkori ízlés, „divat” szerepe sem elhanyagolható.

Az első régészeti leletek, melyek már egyértelműen utalnak a háziasítására, a mai Ukrajna területéről származnak.

 Az i.e. 4000-ből származó leletek alapján az első, emberek szolgálatában álló ló a tarpánfélék közé tartozhatott. Ekkora már Kínában is elkezdődött a Przewalski típusú lovak háziasítása. Jóllehet dél-franciaországi csontleletek bizonyítják a ló megjelenését Európa déli részén, háziasítására utaló egyértelmű bizonyítékok nem állnak rendelkezésre.

Sajnos csak a leggazdagabb régészeti lelőhelyekről származnak olyan leletek, melyekből a ló háziasítása nyomon követhető. A ló külalakjáról, ember által történő hasznosításáról kevés nyom maradt fenn. Miután azonban a ló háziasításának régészeti kutatása csak a múlt században kezdődött el, nagyon valószínű, hogy e kérdés hamarosan tisztázva lesz.

A lovagló ember legkorábbi ábrázolását barlangrajzokon láthatjuk. A ló és lovas motívuma később megjelenik a festett edényeken, agyagtáblákon és szobrokon is. Ezekből az ábrázolásokból már részletes képet kaphatunk a testméretekről, a testfelépítésről, a színről és a hasznosítási módról is.

Az első emberek még húsáért, bőréért vadásztak a lóra, ugyanolyan vadászható állatnak tekintették, mint minden más ehető húsú vadat.  A zsákmányt lándzsával ejtették el, vagy verembe, szakadékba hajtották. Az esetenként még élve fogságba esett állatokat az ősember megpróbálhatta valahol a barlang körül elhelyezni, kikötni, ilyen módon megtakarította a fáradságos vadászatot. A vadlovak közül ez leginkább a kimerült, nehezen mozgó vemhes kancák esetében sikerülhetett. A hamarosan világra jövő csikót a jövő téli hústartaléknak tekintették. A vadászattal szemben ez igazán kényelmes megoldás volt. Hogyan lehetett elérni, hogy az anyakanca  jövő tavasszal is csikót hozzon a világra? Ha a sárló kancát egy olyan helyen kötik ki, melynek a közelében vadlovak is élnek, az izgató szagtól felajzott, kifinomult szaglású csődörök biztos, hogy befedezik.

A sérült vagy vemhes kancákat nem lehetett teherhordásra vagy lovaglásra használni. Amikor azonban például az enyhe télnek köszönhetően egy emberhez szokott csikó megérte a tavaszt és megerősödött, ősemberünkben is felmerülhetett a gondolat: saját terheit a ló hátára rakja vagy épp gyermekét ülteti fel a kezes állatra. Feltehető, hogy az ember előbb mint teherhordó, igavonó állatot használta a lovat, mielőtt maga is felült volna rá.

Harci szekerek húzására már i.e. 2000-ben használtak lovakat. A ló hátaslóként való használatának első bizonyítékai i.e. 1200-ból származnak.

 Forrás: Lótenyésztők kézikönyve, Lovak, Lófajták, A lovak képzése